A viselet- tánc- és zenegyűjtők élete ahhoz a világhoz tartozott számomra, amelyről időnként rádió valamely műsorában beszélnek, de csupán egy dolog a sok közül, amelyek bár léteznek, de hozzám biztosan nem érnek el. Bár régóta megvannak, elérhetetlenül távoliak maradnak, mint Attenborough vagy a Mikulás. Attenborough például nemrég lett 100 éves, ha minden igaz. A Mikulás meg még öregebb; hibája, hogy igaziból nincs is.
Ezek a máshol létező valóságok számosabbak, mint a velünk élők, oly széles a világ. Egyesek vonzanak, mások nem. Az óceáni éghajlat éppen nem. Hűvös nyarak, és enyhe telek. Az általános iskola magolós földrajzóráin sulykolták belém a tömör leírást (vagy csak ennyi maradt meg), mely alapján ezen térségeket fekete-fehérben vizionáltam, ahol az emberek, fejük felett a borult éggel, pulóverben, egykedvűen járják a szürke utcákat, alkalmasint náthásan szürcsögve. De hagytam a folyó orrokat, engedtem, hadd menjen, amúgy is jött a záródolgozat, és én a “mi közöm van ehhez?” költőietlen közönyével vetettem papírra a számonkért jellemzőket, általában kettesre. Mert mi a kontinentális valóságot éljük itthon. A tél hideg, egyszer mínusz 30 is volt, méteres hóval. Apám elhozta a vállalattól a KRaZ-t, azzal taposta le hátul a “sikátorban” a havat, csak a nappalit fűtöttük, ott állt az olajkályha. A nyár meg meleg: ugyan volt egyszer egy jugoszláv utunk 85-ben, ahol a kempingben a Rama margarin megszökött az alufólia-csomagolásból, de nyaralni leginkább lewartburgozunk Zánkára, a vállalati üdülőbe, teljes négy napokra, mert otthon állandóan házat építettünk, és nem volt pazarolni való időnk. Egyik nyáron öt forintra ment le a dinnye, cipeltük is haza, nem sajnáltuk a kezünket, amelyet a szatyor szerteszabdalt.
A sors fintora, hogy aztán Belgiumba sikerült költözni, így testközelivé vált az óceáni éghajlat, jó csontig hatoló széllel, amelynek okán az első évben mindenki négyszer-ötször megfázik, míg meg nem szokja.
De a sors nem csak fintorogni tud, hanem mosolyogni is. Mert ebbe a gyűjtésdologba is sikerült belekortyolni, és egyidejűleg a sokfelé kínált szilvapálinkába. Történt először, 2022 nyarán, hogy kiruccantunk a feketetói vásárba, ahol mindent meg lehet találni, amit a XX. század gyártott magának. Itt csak úgy átabotában kóválygunk, megcsodálva a használt cipők hegyeit, a tiszti kardokat és patakba állított kempingszékről lábukat áztató, söröző, pocakos férfiakat. Én egy motoros bőrnadrágot találtam magamnak, Bori meg eredeti kalocsai papucsot, szóval megérte. Innen állunk tovább Kalotaszegre, ahol Bori megmutatja, milyen a gyűjtés, ha valaki ért is hozzá. Mint méhecske a virágos mezőn száll virágról virágra, és tudja mit keres, és miért. Hogy aztán a munka eredménye mindenkié legyen, de ezt majd meglátjuk.
Magyarvistára érkezünk. Persze fellátogatunk Mundruc csizmás sírjához, mint ahogy Párizsban sem hagyjuk ki a Père-Lachaise-t. A városokat összekötő utakat elég jól megcsinálták az elmúlt években szerte Romániában. Zömében kétszer egy sávról van csupán szó, de a kormányt ismerjük, és az autó üdítően siklik a magyar 4-es út tankcsapdái után. Nem így volt ez még a 2010-es évek közepén, mikor először jártam erre, és lépésben haladva óvtam a tengelyt meg az életemet. A településeken belül már nem olyan jó a helyzet, ott simán marad még a földút, aminek viszont előnye, hogy így legalább esélyünk sincs elütni a kint szaladgáló tyúkokat.
Megérkezünk a házhoz, az udvaron vár a színtiszta autentika. Döngölt földudvar, jószág, trágyadomb. Hozzáteszem, hogy pestiként, sashalmi gyereknek születve, gyakran röhögnek rajtam a közhelyek által indukált vélt kényességem miatt. Tisztelt Bíróság! Hozzánk a 90-es évek közepén ért el a csatorna, a már megjelenített egyetlen fűtőtest duruzsolt a nappaliban, miután délután az első hazaérő beüzemelte; a kert mélyén pottyantós, ejtem, legalábbis a témát.
Vistán a kutya nem szeret, és elhajtana. De elparancsolják hamar. A küszöböt átlépve, a házbelső alapján már lehetnénk bármelyik magyar településen egészen Felsőszölnökig. 75-ben születtem, így a Romhányi csempén és a Domus bútoráruház kínálatán szocializálódott szemem otthonosan tekint körbe. Az “adatközlő” asszony, aki fogad, lila pólót visel, és modern frizurát. Simán elmenne a kolozsvári Iulius Mallban, de szerintem a pesti Arenában is befogadnák őshonosnak. És itt érünk egy olyan ponthoz, ahol összeér a múlt és a jövő. Bartók Béla már a XIX. század végén látja, hogy letűnik a paraszti kultúra. Hányszor halljuk ezt azóta is, és joggal! Most sem mondunk mást. Csupán az átmenet egy újabb megnyilvánulásának vagyunk tanúi.
Szóba elegyedünk. -nek. Az asszony és Bori. Érdemi mondanivaló híján én inkább csak tátott szájjal bambulok, mint bőgős a lakodalmi hajnalon. Az elején még csak az ismerkedés megy, forgatják az interneten letárgyalt portékát, és ennek kapcsán a nyelvüket: gyöngyösbojt, párta, menyecskecsipke, rece főkötő, kivarrott mellény, bagazia, dulándré, fersing. Érzem, most vesztem el az olvasókat. Én is elveszve érzem magam, de ez még csak az eleje. Mert házigazdánk látja, hogy Bori személyében emberére talált, úgyhogy miután a vásár megvolt, megkérdi, hogy esetleg bekukkantanánk-e a tisztaszobába. Hát kukkantsunk! A tisztaszoba intézményéről már mindenki hallott, de élőben látni az ugye olyan, mint amikor a Motorrevüt rongyosra forgatom, aztán a szalonban rám villan a Tiger Sport. Ugyanez a jelenség ér Türén, Bálint Tibor népviseletkészítő műhelyében, hogy visszatérjünk a népire. Megcsap a varázs, melyet biztosan sokan éreztek már: az igényesen elkészített tárgyaknak van egy kisugárzása, melyet nincs képernyő, mely visszaadna.
A élelmiszertermelő világ szívós munkájának részleteit elénk táró külvilág masszivitása után most átléptünk a tündérvilágba. A meghatározó szín a piros, melyet kiegészít a zöld, a kék, a sárga, melyeket kizárólag a berendezés ad. Mert a falak fehérre meszeltek, de a bútorok, a szőnyegek a karnisok, falvédők, párnacsuppok, ágytakarók és a falra sűrűn fölakasztott csehszlovákiából szerzett tányérok - itt mályvát is láttam, quelle folie! - úgy hatnak, mint az augusztusi tűzijáték fináléja. Eszembe jut a barokk is, de nehéz lenne mindezt a barokk kastélyokkal egy kaptafára venni, mivel a népi kultúra más eszközökkel teremt pompát, mint főurak professzionálisoktól megrendelt fényűzése. Mégis messze túlszárnyalja a mindennapit. Elsőre nehéz egyáltalán elhinni, hogy ilyen tényleg létezik. Higgyem-e? Vagy megint hagyjam átveretni magam, mint a Mikulással? Azóta több házat is látogattam, és az az érzésem alakult ki, hogy ezen szobák megtestesítik az égi szférába vágyást. Csakúgy, mint a viseletek. Melyek nincsenek messze: a szekrények és a tulipános ládák rejtik őket. Itt az alkalom, hogy fel is fedezzük őket.
Ami azt jelenti, hogy folyik tovább a szakértői értekezlet: asszonyos bujka, muszuj alá pendely, piros kivarrott csizma egészítik ki a fentebbi terminus technikusokat. A “terminus technikus”-t értem, a többit nem. Ezért is említem, a nők nem mondtak ilyet.
Az asszony nincs egyedül, a konfirmáció előtt álló fia is körülöttünk őgyeleg, és szívesen átveszi a szót, mihelyst alkalom nyílik rá. Nagy dumás, minden eurót kiszed a zsebedből, nyomja a sztorikat, melyekből kiderül, hogy ő államelnök lesz, ha felnő, és addig is hagyjuk ott nála az ezer dollárt, de eurót is elfogad, és egyébként a pénznem nem számít, a zsebe bírja. Amikor egy nap valamilyen nagy embert fogadtak a faluban - hogy kit, arra nem emlékszem, mert az eszem bizonyára nem érte fel már akkor sem -, őt kérték fel kísérni, mert nincs más, aki annyi helyi történetet tudna.
Hát ez az! Az asszonynak egy fia született, így nincs kinek továbbadja a viseleteit. A paraszti kultúrában a viseletet átörökítették, mivel nagy értéket képviselt: ettől is függött, kihez mehetett a lány férjez. A házasságba ugyanis a fiú hozta a földet, a lányos háznak pedig azzal egyenértékű stafírungot, kelengyét, kellett kiállítania a létrehozandó vagyonközösségbe. Költekeztek is a családok, ki földet adott el, ki jószágot. Volt, hogy aranyszálat is beleszőttek a viseletbe, mit nekem a Gucci! Elő is fordult az egykézés, vagyis ha egy családban az elsőszülött lány lett, akkor több gyereket nem is vállaltak, hiszen egy második lány már az anyagi csődöt jelentette volna.
Esetünkben sokat kellett az asszonynak tépelődni, hagyni érni a gondolatot, mivel az viseletek eladásával eltűnik a világ, amelybe belenőtt. Sejtésem szerint amikor halottat siratunk, akkor sem az elhunytért szólnak a könnyek és a harangok, hanem saját magunkért, akit veszteség ér: elvesztjük az énünk egy darabját. Különben miért is mondanánk hogy ő jobblétre szenderült. De az asszony csak meghozta a döntést, és itt érünk vissza a történet elejéhez, az átmenethez. A viselet nem marad a faluban, ott már nincsen jövője. A társadalom, amely létrehozta, már átalakult. Sok anyának nagy szívfájdalma, hogy, mégha van is lánya, ő már nem akarja felvenni a hagyományos öltözetet. Ez se mai jelenség, a “kivetkőzés” végig kísérte a XX. századot, ahogy fellazultak, vagy egyenesen feloszlottak a hagyományos paraszti közösségek, magukkal hozva a tárgyi eszköztár funkcióinak megszűnését.
Most, itt ezt az asszonyt valószínűleg vigasztalja a gondolat, hogy minden azért mégsem tűnik el teljesen. Ott a fia, aki jár a templomba, szolgál is, miközben készül konfirmációra. El is fog neki készülni a rend ruha, hogy a falu szülöttjeként, méltón jelenjen meg az eseményen. Az anyja sulykolja is neki: addigra meg kell tanulnod táncolni, mert olyan legény nincsen, aki ahhoz nem értene!
Azután elmagyarázza, hogyan döntött az eladás mellett. Fel akarnak menni Budapestre, megnézni az augusztus 20-i tűzijátékot. Még sosem jártak ott, és gyűjtik a pénzt utazásra és szállásra. Pár hónapra rá ismét találkozunk vele egy újabb adásvétel ürügyén, és megtudjuk a történet végét: fel is jutottak Pestre, ahol a taxis jól megkocsikáztatta őket, pedig nem is kértek városnézést. De eljutottak a tűzijáték színhelyére, viszont a látványosság viharjelzés miatt elmaradt. Sajnálom, hogy így történt, talán lesz még nekik Budán pirotechnikai vásár.
A történet nem egyedi. A viseletek eladogatása mindennapos dolog és nem tegnap kezdődött. Ismerjük a néni történetét, aki, mikor a XX. század elején a gyáripari termelésnek köszönhetően megjelent a műanyag abrosz, ő egy ilyen plasztikért kézzel kivarrott terítőt adott cserébe. Vagy nejlonharisnyáért kötött bütyköset. Mi is találkoztunk olyannal, aki mobiltelefont akar venni az unokának, aki úgyis megveti a viseletet. Ilyenkor sokszor sápítozunk, mert értékvesztést látunk.
Abba viszont nem gondolunk bele, hogy olyan társadalom hagyatékai ezek, mely társadalom sokszor már csak nyomokban, vagy egyáltalán nem létezik, ezért megszűnik a személyes és gazdasági hajtóerő. Gondoljunk bele, hogy minden ilyen darabba mennyi munka ment bele!Magyarországon, az 50-es években, volt még falu áram nélkül; Romániában, Széken, még a 60-as években is így éltek. Éltek a földből, és, mikor már mást nem lehetett kint végezni - mert minden dolgot elvégeztek, mert esett az eső, mert tél volt, mert már idős emberről volt szó -, akkor az asszonyok kézimunkáztak. A férfiak inkább farigcsáltak valamit, de hát ez már csak így van. Én is jártam két ízben a válaszúti családos táborban, és mind a két héten fafaragással foglalkoztam, mert az triggerelt. Készült is rendhagyó dísztárgy, de felvállalható is! Minden férfi egyforma - mondogatta volt jó anyám, de nem hiszem, hogy erre gondolt.
Lényeg, hogy a munkát nem árazták be, maguknak csinálták, nem számított meddig tart, meg úgysem mentek Görögbe vagy Malira. Vagyis
Nem úgy van most, mint volt régen,
Nem az a nap süt az égen…
Mennyire igaz! A második sort az ózonlyuk is igazolja.
Ha lány született, a kelengyét azon nyomban elkezdték készíteni, hogy a férjez menetel napjára minden készen álljon. A gazdagabbak ugyan megengedhették maguknak, hogy külső munkaerőt vonjanak be (a szegényebbek meg titokban kölcsönadtak egy-két darabot egymásnak, hogy szó ne érje a ház elejét, mikor körbevonulnak a falun - de ezt csak elsuttogom), de többnyire - bár régiónként és korszakonként eltérő mértékben - önfenntartó közösségek ezek, ahol nagyrészt abból teremtettek, alkottak, ami őket körülveszi. Szemben áll ez a ma emberével, bérből él, és a fogyasztását optimalizálja ennek megfelelően. Úgyhogy mikor sajnáljuk ezt a letűnő világot, feltehetjük magunknak a kérdést, hogy hajlandóak lennénk-e egy-egy ruhadarabbal hónapokig sk. bajmolódni. És ha a munka büdös, de a viseletet azért meg akarnánk venni, akkor készek lennénk-e kicsengetni az órabért a varrónőnek. Megihletve összefoglalom.
Mikor ott a Temu,
Nem baj, hogyha kamu.
Esetleg:
Fonóban az ének, csevej?
Plázában vár fagylaltkehely!
Kopp. De ne sírjunk, inkább nézzük funkciójában a dogot ő magát, akkor könnyebb az állandóság hiányát megemészteni. Minden átalakul, a divat is. A kalotaszegi színkavalkád a XIX. század végétől alakul ki, ez sem “ősi”, mint ahogy nagyjából semmi. Az ugyanezen század derekán készült rajzok egyszerűbb öltözetet mutatnak. De aztán bedörrent a helyi GDP: meghonosodott a bivaly, melynek teje értékes terméknek számított. Megépült a vasút, és fellendült a kereskedelem. A falvak jól fizető mesterségekre szakosodtak, pl., ha már Vistán vagyunk, a vasút építésénél olasz kőfaragók érkeztek, akiktől a vistaiak eltanulták a mesterség csínját-bínját olyan jól, hogy a később a román parlament építéséhez is őket hívták. Pénz az lett, így a brokátot és kázsmért (ami kasmír, de ők szőrnek is hívják) már külföldről hozták. Így alakult a vásárlóerő viseletté. És az újítmányozásnak sem voltak híjával. Az emblematikus kalotaszegi bujka is annak köszönhette a születését, hogy megjelent a varrógép. Sokszor már bőven benn járunk a XX. században.
A szobában, ahol állunk, az asszony elbeszélése is ezt támasztja alá. A falon függő tányérokat és fazekakat Csehszlovákiából szerezték be. A gyöngyök is onnan jöttek, vagy gazdagéknál Muránóból, de manapság inkább Törökországból hozzák. Vagyis a kalotaszegi viselet, a magyar népi csoda létrejöttéhez hálásak lehetünk a határon átnyúló kereskedelemnek, a népek találkozásának, mindenféle-fajta ember kreativitásának. Csakúgy, mint a tánckultúra is a számos erdélyi népcsoport együttéléséből fakadt, mint az szerette hangoztatni néhai Novák tata, isten nyugosztalja őt magát, miközben éltesse a tanításait!
Amit tehát látunk, az fénykép, arról, hogy ez a kultúra hogyan lépett át XXI. századba, ahol eltünedeznek a közösségek, melyek ennek hordozói voltak. Szomorkodunk ezen? Lehet. De még hozzátéve a fenti béraffér logikájához: kinek van kedve egész életét egy olyan faluban leélni, ahol, ha nem megy a fonóba, akkor otthon ül a sötétben, ahol tavasszal akkora a sár, hogy a falut nem hagyhatja el, még ha oka is lenne rá, ahol a kolozsvári piacra eljutni is kaland, mint nekem a Tádzs Mahalba. Még nem jártam ott, de így képzelem. Én sem vágyom vissza gyerekkorom olajkályhájához, hogy azt piszkáljam a téli homályban, hogy utána leülhessek a még hideg szobában az óceáni éghajlatról szóló fejezet fölött dermedt állkapoccsal ásítozni. Ez a világ nem jön vissza, mivel nem akarjuk visszahozni. Ennek egyik eredménye, hogy a kiöregedő korosztály eladogatja a kincseit. Éva néni a körösfői használt viseletkereskedésében is azt meséli, hogy egyre kevésbé keresik már meg eladandó portékával. Addig volt viselet, míg volt voltak a nénik, akik vettek egy lélegzetet, és hősies Fantine-ként elszakadtak a kincseiktől egy boldogítandó unoka kedvéért. Vagy soha nem tudtak így dönteni, hát előbb-utóbb kiköltöztek a temetőbe, és az örökség a leszármazottak révén került kereskedelmi forgalomba.
Bár egy könnyet ejtek, nem szöntyömpöntyörök el nagyon. A kelmék sem örökkévalóak. Berakhatnánk őket nemesgázas búrába, és őrizgethetnénk őket, de akkor ki látná őket? Az anyagok elöregednek, kifakulnak, az enyészeté lesznek. Csak azért képzelhetjük el az örökkévalóságukat, mert mi hamarabb leszünk az enyészeté, így nem látjuk a végüket, és azon keresztül a sajátunkat. Szorongó gyomorral reméljük a sohavégetnemérős világot. Az örökkévalóság ugyan létezik, de oda fizikailag értelmezhető csomagot nem vihetünk. Egyedül Mária került át testestül-lelkestül, azt viszont nem tudom, volt-e rajta viselet.
Ezen a világon jobb akkor inkább élni, és éltetni, ami szép. Bori építi a viselettárát. Különböző tájegységekről már 50 rendet ki tud állítani, és meg is teszi. És hol teszi? Hát a környékünkön, a nyugati végeken. Táncház, filmbemutató, vagy saját kezdeményezésű bemutató, szüreti mulatság; a brüsszeli Liszt Intézetben, a Montmartre-on, az Európai Bizottság Berlaymont épületében, a luxemburgi folknapokon, a geeli művházban vagy egy belga-magyar esküvőn előkerülnek a viseletek, és bizony, csodájukra jár a nép. És kérdezik, honnan származik, mert hát ez milyen szép! Mi meg szépen válaszolunk: from Hungary, de Hongrie, sőt uit Hongarije.
Jut eszembe, idén a népviselet napjára összegyütt a táncegyütt-es, beöltözött pont kalotaszegibe, és kimentünk az utcám végébe, a fordulóba videó- és fényképanyagokat előkészítendő. Nem győztem a gratulációkat fogadni a szomszédoktól napokon keresztül. Mert hogy milyen szép, stb. Az olasz éttermes meg azóta is előre köszön, hogy hogy feldobtuk az étterme hangulatát, mert hát épp ott ünnepeltük Bori születésnapját, és kirúgtuk a ház oldalát. Jött is éjfélkor a rendőr, de inkább jóindulatúan csendre intett minket.
Így tehát a viselet most túlél, és minket éltet. Mi pedig őt éltetjük. Ha már letűnt egy világ itt, akkor feltűnik egy másik… ugyanitt. Néha ott. Ha letűnt egy forma, akkor feltűnik egy másik. Ami nem szakítást jelent. A XX. század több vadonat- “új embert” is látott, aki sajnos sokakat elgáncsolt, és végül - sovány vigasz - pofára esett. Pedig a mai szépség mindig támaszkodik a múltra, mert az emberi lélek nem változik. Az egymást követő generációk egymásra hagyományozzák, amit szépnek és értéknek tartanak. Mindegyik hozzányúl, hogy a saját képére formálja, és saját teremtő erejét megvalósítsa benne.
Itt még beúsztatnék csendesen egy példát. Kalotaszegen a lányok konfirmáláskor kaptak egy fejdíszt, a pártát, melyet az esküvőjük napjáig hordtak. A párta alapvetőleg egy abroncsból áll, olyan, mint egy korona, a tetejére rögzítve pedig egy tábla-féleség fedi. Mindkettőt gyöngyök borítják. Innen indulunk el. A párta korábban még szerényebb formát öltött, akár fedőtábla nékül, viszont ahogy telt-múlt az idő, egyre több és több díszítés került rá, míg már nem fért több ék. Így hát muszáj volt bővíteni. Ugye tudjuk, hogy ha a pizza már nem bírja el a túl sok feltétet, egy idő után több tésztát kíván, így növelve a hordozóképességét. Némelyik pizza így válhatott akkorává (XXL), hogy elbír akár egy teljes estés Titanic-filmet, caprióstul és capricciosátul, cserébe viszont négy óra alatt biztosan belefulladunk a romantikába. Jobb lett volna a pizzát kicsinek megtartani. De nézzük a pártát, melyet nem kommentálok, csak megállapítom, hogy szintén csak nyúlt. A párta eredetileg egyszerű koronaként ékesítette a hajadonok fejét, ezért furfanghoz kellett folyamodni: így került a "fedőlap" a tetejére, melyre aztán belephetett a gyöngy, mint Titanicot lepett volna a vadászrepülő, ha az inkább anyahajónak született volna. És akkor nézhető filmet inspirált volna.
Hát Bori is beszerez most egy pártát, de az nem teljes. Például a híres nevezetes helikopterleszállót is meg kell építeni hozzá. A műszaki tervezés és kivitelezés feladata rám hárul. Először kartonlappal próbálkozom, de félő, hogy a terhelés hatására megreccsen. A kazánlemez már erősebb, de kinek kellene olyan nyakas leány, aki azt is állja? Szerencsére az ellenzéki hévtől fűtött gyermekeim hazahozták a politikus Márki-Zay hirdetőtábláját (valami polikarbon-stb.), mely azóta is várja, hogy sorsa beteljesüljön. Ebből lesz tehát a tábla! A 12 kőmivessel ellentétben nem is tanakodom sokáig, hanem kikérem a fedőszövetet, és befalazom a politikát. Meg is épül a magos fejdísz, bírja a gyöngyöt. Amit raktam délig, nem omlott estére, amit estig raktam, nem omlott le reggelre. Holott Bori úgy kirakta, hogy néni legyen a talpán, aki megmonja, hogy somogyi lány díszítette. Teremtő erőnek nincs hiánya. Már csak a nyakizmokat kell feledzeni, mert a darab súlyos, mint a tradíció. Vagy egy jókora jéghegy.
A teremtett világ értékes. Alapjául szolgál a saját otthonunk megépítésének. Úgy, hogy közösségeket teremtünk, ahol egymásra találunk, ez tulajdonképp csak ennyi. A fonóban együtt énekel(t)ünk, a táncházban együtt lüktetünk, a zenére együtt rezgünk. Hiába, társasági lények vagyunk. Social animals, ahogy a dalai láma szereti mondani, csoda, hogy milyen jól értem így, tibetiül. Ha a “szeresd felebarátodat, mint magadat” intelemre gondolok, megkérdem, hogyan lehet ezt kivitelezni egész nap a képernyő előtt kuksolva? (Ide kérek egy lájkot.) Amit megosztunk, annak van értéke, és az ápolja a lelkünket. A bort is megosztva a legjobb inni, hiába kevesebb jut a pohárba, valahogy úgy mégis több. És kevesebb fejfájással jár, pláne másnap. Meg az élet is kevesebb fejfájással jár, ha barátaink vannak.
Lassan a végéhez közeledik a látogatásunk. Megtudom azt is, hogy a gyöngyösbojt, amely hátul az ing nyakába van tűzve, és hátul pontosan a szoknya (kalotaszegiül fersing) végéig ér, a “seggbosszantó” névre is hallgat. Hát itt is milyen szépen összeér a fent és a lent! Középütt meg ott az ember.
Tartunk kifele, a kutyát visszautasítják. Lent a mama valamin ügyködik, láttunkra feláll, és Borira rábeszél még egy gyászos réklit (közembernek: ing). Igazán nem kell, de aztán hátha talál majd az egyik szetthez. Talált, by the way.
Mint méhecske a mezőn. A virágporból lesz az édes méz. Édes, mint a gondolat, hogy a virágzó paraszti kultúra összegyűjtött kincsei újra szárba szöknek, és kinyílnak. Most nem a falura, hanem széles e világra. Akkor nincs is olyan nagy baj.